Apám távozása után a ház ismét csendes lett, de a húgaim megnyugtatása most még fontosabbá vált. Miután végül elaludtak, apám visszatért és intett, hogy kövessem.
– Mia, van valami, amit meg kell mutatnom – mondta halkan.
Követtem apámat a villa hátsó kijáratához, ahol egy autó várakozott. Beszálltunk, és egy csendes negyedórás utazás után megérkeztünk egy kórházhoz. Apám titokban szervezte meg, hogy látogathassam meg anyát.
Ahogy beléptünk a kórterembe, azonnal megpillantottam anyát az ágyon fekve. A szobában lágy fény világította meg a teret, és azonnal megláttam a pocakját, amely most már jól láthatóan domborodott. Szívszorító volt látni őt ilyen állapotban, de boldog voltam, hogy végre mellette lehetek.
– Anya – suttogtam, miközben közelebb léptem hozzá.
Leültem az ágy szélére, és óvatosan megfésültem a haját. Lágy mozdulatokkal próbáltam rendbe tenni, miközben folyamatosan beszéltem hozzá, remélve, hogy hallja a szavaimat.
– Anya, itt vagyok. Tudom, hogy most nehéz, de erősnek kell lenned. Hiányzol nekünk, és mindannyian várjuk, hogy felépülj. A baba jól van, és már nagyon várjuk, hogy megszülessen.
Óvatosan megfogtam a kezét, és éreztem a melegségét. Folytattam a beszédet, elmesélve neki az elmúlt napok eseményeit, a húgaim mindennapjait, és a családban zajló bonyodalmakat.
– Anya, szükségünk van rád. Heidi és Peter eltűnése óta minden olyan bizonytalan. Heidi már három hónapja, Peter pedig két hónapja nincs meg, és minden nap reménykedünk, hogy valami hírt kapunk róluk.
Ahogy beszéltem hozzá, próbáltam minden szavamba reményt és szeretetet csempészni, bízva abban, hogy valahogy eljut hozzá.
– Apával is beszéltem, és ő is nagyon aggódik érted. Ő mindig azt mondja, hogy együtt képesek leszünk mindent megoldani. És tudom, hogy így van. Nem adjuk fel, anya. Veled vagyunk.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de gyorsan letöröltem. Nem akartam, hogy anya lássa, mennyire nehéz ez az időszak számomra is. A lényeg az volt, hogy erőt adjak neki, és reményt nyújtsak.
– És anya, tudod mit? A Galfini család is összefogott. Mindenki a saját módján próbál segíteni. Még akkor is, ha néha nehézségeink vannak, mindenki érted és a családért küzd.
Ahogy ültem mellette és beszéltem hozzá, éreztem, hogy egyre közelebb kerülök hozzá, és reménykedtem, hogy a szavaim segítenek neki visszatérni hozzánk. Az idő elteltével apám jelezte, hogy ideje indulnunk, de egy utolsó pillantást vetettem anyára, és egy csókot leheltem a homlokára.
– Szeretlek, anya. Várunk rád.
Ahogy kiléptünk a kórteremből, apám szorosan megölelt, és éreztem, hogy együtt erősebbek vagyunk. Az éjszaka csendjében visszaindultunk a villába, és tudtam, hogy nem adhatjuk fel a reményt.