A cella hideg és sötét volt, csak egyetlen gyenge izzó adott némi fényt. Peter ott ült a sarokban, a falnak támaszkodva, próbálva megérteni, hogy került ide, a saját apja, Paulo Greco fogságába. A bántalmazás nem volt számára ismeretlen; gyermekkorától kezdve folyamatosan tapasztalta azt. De most, bezárva, mégsem értette, miért teszi ezt vele az apja. És valamiért nem is küzdött ellene.
Napok óta ugyanabban a pózban ült, a gondolatai ködös homályban. Az étel, amit hoztak neki, érintetlen maradt az asztalon. A csendet csak a saját lélegzetvétele és a távoli léptek zaja törte meg. De egy nap, amikor az apja belépett a cellába, valami megváltozott.
Paulo szigorú tekintettel nézett rá, de Peter észrevett valamit az apja szemében, ami korábban sosem volt ott: félelem. Paulo nem szólt semmit, csak letett egy tányér ételt, és gyorsan távozott. Peter figyelmesen követte az apja minden mozdulatát, és észrevette, hogy a keze remeg, amikor az ajtót bezárja.
Aznap este, amikor a ház elcsendesedett, Peter hallott valamit: egy gyenge sírást, ami a falakon átszűrődött. Kíváncsiságtól vezérelve, közelebb húzódott a falhoz, és fülelt. A sírás egy kisgyermeké volt, és Peter szíve összeszorult a gondolattól, hogy valaki más is itt van vele ebben a rettenetes helyen.
A következő napokban Peter minden erejével próbált többet megtudni a sírás forrásáról. Egy alkalommal, amikor az apja ismét belépett a cellába, Peter megkérdezte tőle.
– Ki sír itt, apa? – kérdezte halkan, de határozottan.
Paulo meglepetten nézett rá, mintha nem számított volna arra, hogy Peter megszólal. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarna szólalni, de aztán csak legyintett, és elhagyta a cellát.
Peter azonban nem adta fel. Éjszakánként, amikor a ház minden zaját elnyelte a sötétség, Peter figyelte és hallgatta a kisgyermek sírását. És egy éjszaka, amikor az apja hosszabb ideig maradt a cellában, Peternek sikerült meglátnia egy kis alakot, aki a folyosón sietett el.
A kislány, aki nem lehetett több öt évesnél, Heidi volt, Mia kishúga. Peter szíve megszakadt a látványtól. Nem értette, hogy kerülhetett Heidi az apja fogságába, de tudta, hogy valahogy segítenie kell neki.
A napok múlásával Peter egyre többet gondolkodott azon, hogy miért nem küzd az apja ellen. Talán mélyen belül remélte, hogy az apja megváltozik, vagy talán csak a régi félelmek tartották vissza. De most, hogy tudta, Heidi is itt van, valami megváltozott benne. Elhatározta, hogy bármi áron meg fog szökni, és segíteni fog Heidinek is.
Peter tudta, hogy ez nem lesz könnyű, és hogy az apja minden lépését figyelni fogja. De a remény és a szeretet, amit Mia és a családja iránt érzett, erőt adott neki. És most, hogy tudta, Heidi is rászorul a segítségére, még inkább elszánt volt, hogy megszabaduljon a fogságtól és megmentse a kislányt.
A cella hideg falai között Peter elhatározta, hogy bármi áron meg fog szökni, és felfedi az igazságot, amiért az apja ezt teszi velük. A múlt sötét árnyai talán végre felszínre kerülnek, és Peter készen állt szembenézni velük, bármilyen fájdalmas is legyen. A szeretet és a remény vezérelte, és tudta, hogy nem adhatja fel.