A következő reggelen Peter látogatott meg. Az én drága Maszatom. Még óvodás voltam mikor megismertem. De azóta mintha az őrangyalom lenne. Szegényt szinte számkivetettként kezelik otthon. Akkoriban még enni se nagyon adtak neki. Brumival ezért olyanok mint a testvérek, hiszen ő csempészte neki ki az ételt, ruhát. Aztán anyu vette a szárnya alá. És a legszívszaggatóbb benne hogy bár úgy bánnak vele, mégis a család az első, de ezúttal ez a család már mi vagyunk. Látszott rajta, hogy egész éjjel nem aludt, szemei karikásak voltak, arca nyúzott. Amint belépett a látogatószobába, azonnal az ablakhoz sietett, ahol ültem.
– Mia, jól vagy? – kérdezte aggódva, miközben megpróbált megnyugtatni a jelenlétével.
– Nem tudom, Maszat. Anya hogy van? És a húgaim? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Anyád életben van, de az állapota válságos. A húgaidat biztonságba helyezték, és mindannyian nagyon aggódnak érted – felelte Peter, miközben megfogta a kezem. – De most a legfontosabb, hogy kiderítsük az igazságot.
– Nem emlékszem semmire, Maszat. Az egész olyan homályos. Mi történt aznap éjjel?
Peter mélyet sóhajtott, és elővette a jegyzeteit. – Aznap este veszekedtetek anyáddal. Tanúk is vannak, akik hallották. Aztán valaki megtámadta őt. Amikor megtaláltak, te ott voltál mellette, véresen, eszméletlenül.
Ez sokkoló volt. Hogy lehettem ott, és nem emlékszem semmire? – De Maszat én soha nem bántanám anyát!
– Tudom, Mia. De most mindent meg kell tennünk, hogy ezt bizonyítsuk. Brumi és én azon dolgozunk, hogy kiderítsük, mi történt valójában. És ne aggódj, Brumi nem csinált hülyeséget. Mindketten itt vagyunk melletted.
Ahogy Peter beszélt, egy apró reménysugár gyúlt bennem. Talán van esély arra, hogy tisztázzuk az igazságot, és megtudjam, mi történt aznap éjjel. Addig is csak kitartani tudok, és bízni Péterben és Brumiban. Együtt megoldjuk ezt a rejtélyt.