A nevem Mia. Tizenhat éves lány vagyok, és most a fiatalkorúak börtönében ülök, kétségek és félelmek közepette. Basil akit én csak Bruminak hívok, a szerelmem, és Peter (Maszat), a legjobb barátom, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy segítsenek. Peter folyamatosan próbál kapcsolatot tartani a családommal, mert vele még szóba állnak, de Brumival nem, mivel a mi szerelmünk tiltott. A korom és egy rejtélyes ok miatt megpróbálnak elválasztani minket. Anyám súlyos állapotban van egy támadás után, és aggódom a húgaim, az ötéves Heidi és Deizi, valamint a tizenkét éves Vivien miatt. Senki sem mond semmit róluk, különösen Heidi hollétéről. Vajon apám ezért nem látogat meg? Lehet, hogy valami szörnyűséget tettem, amire nem emlékszem? És mi van a babával, akivel anya terhes volt? Az a gondolat, hogy én tehettem valami szörnyűséget, elviselhetetlen. Amikor Brumival beszéltem a telefonon, kétségbeesetten kértem segítséget, de a beszélgetésünk túl hamar véget ért. Most kétségbeesetten próbálom megérteni, mi történt, és hogyan juthatok ki innen. Vajon tényleg én tettem ezt anyával? Biztos nem, soha nem tudnám bántani. De akkor miért engem gyanúsítanak?
Itt vagyok, a fiatalkorúak börtönében,vagy hol, nem tudom, mert nem emlékszem semmire , Brumi. Kérlek, segíts! Segíts kijutni innen! – suttogtam a telefonba, mert nem tudtam, mit mondhatok. Erre persze nem tanítottak meg anyáék.
– Mi? Hol? Mit keresel ott? – értetlenkedett Brumi, szegény. Hangjában rémület hallatszódott. – De jól vagy? Beszélj már!
– Jól vagyok. Valaki leszúrkálta anyát! Engem gyanúsítanak, de nem én voltam. Vagyis, nem emlékszem – ekkor sírásba csuklott el a hangom. – Brumi, kérlek, szólj apának, hogy jöjjön értem, vigyen haza.
– Mi? Jézusom! Rendben, rohanok, édes! Tarts ki! – Rettenetes döbbenet és aggodalom hallatszódott a hangjából.
– Szeretlek nagyon. Most mennem kell, lejárt az időm. Kérlek, tudd meg, hogy anya jól van-e, és a kicsi. Kérlek! Szeretlek – mondtam sietve. De már nem volt időm megvárni a választ, mert ez a nevelő vagy ki megszakította a vonalat!
– Mia? Kicsim? – ezt már nem hallottam. – A francba! – és ezzel a falhoz vágta a telefont! Félek, hogy hülyeséget csinál dühében. Remélem, Péter vissza tudja tartani. Istenem, hogy jutok ki? Nem emlékszem semmire. Vajon tényleg én tettem ezt anyával? Biztos nem, soha nem tudnám bántani. Meg erőm se lenne hozzá, hát katona. Kizárt! De akkor miért engem gyanúsítanak?
A következő órák végtelen hosszúnak tűntek. A cellám hideg volt és rideg, az egyetlen hang a falakon túlról érkező tompa zajok. Az őrök léptei, a többi rab suttogása. De leginkább a saját gondolataim hangja volt az, ami a legjobban kísértett.
Gondolataim folyamatosan anyához tértek vissza. Láttam magam előtt a kórházi ágyon fekvő testét, és nem tudtam szabadulni a képtől. Vajon mi történhetett valójában? Ki tette ezt vele, és miért gondolják, hogy én voltam?
A következő reggelen Peter látogatott meg. Látszott rajta, hogy egész éjjel nem aludt, szemei karikásak voltak, arca nyúzott. Amint belépett a látogatószobába, azonnal az ablakhoz sietett, ahol ültem.
– Mia, jól vagy? – kérdezte aggódva, miközben megpróbált megnyugtatni a jelenlétével.
– Nem tudom, Maszat. Anya hogy van? És a húgaim? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Anyád életben van, de az állapota válságos. A húgaidat biztonságba helyezték, és mindannyian nagyon aggódnak érted – felelte Peter, miközben megfogta a kezem. – De most a legfontosabb, hogy kiderítsük az igazságot.
– Nem emlékszem semmire, Maszat. Az egész olyan homályos. Mi történt aznap éjjel?
Peter mélyet sóhajtott, és elővette a jegyzeteit. – Aznap este veszekedtetek anyáddal. Tanúk is vannak, akik hallották. Aztán valaki megtámadta őt. Amikor megtaláltak, te ott voltál mellette, véresen, eszméletlenül.
Ez sokkoló volt. Hogy lehettem ott, és nem emlékszem semmire? – De Maszat én soha nem bántanám anyát!
– Tudom, Mia. De most mindent meg kell tennünk, hogy ezt bizonyítsuk. Brumi és én azon dolgozunk, hogy kiderítsük, mi történt valójában. És ne aggódj, Brumi nem csinált hülyeséget. Mindketten itt vagyunk melletted.
Ahogy Peter beszélt, egy apró reménysugár gyúlt bennem. Talán van esély arra, hogy tisztázzuk az igazságot, és megtudjam, mi történt aznap éjjel. Addig is csak kitartani tudok, és bízni Péterben és Brumiban. Együtt megoldjuk ezt a rejtélyt.
Három nappal később...
Ma bejött Brumi. Összeverve. De nem mondja meg, mi történt. Kérdeztem tőle, hogy hol van Peter, mert nem jött két napja, és ez nem jellemző rá! De Brumi csak ködösít. Mi történhetett vele? Most már biztos tudja, hogy mi van a családommal is.
Talán nagyanyámék tették ezt Brumival? De mi lehet Maszattal? De mondott valami borzasztót Brumi. Kiderült, hogy az ikrekből Hédi aznap éjjel eltűnt! Azóta keresik. Ezért nem jött be apa hozzám, biztos halálra aggódja magát anya, a pici és Hédi miatt. Istenem, mi lehet vele? Még csak 5 éves, nagyon pici.
Brumi ült velem szemben a látogatószobában, és bár próbálta leplezni a fájdalmat, amit a sérülései okoztak, látszott rajta, hogy komoly baja van. A bal szeme alatt egy hatalmas zúzódás terült el, és az ajka felrepedt.
– Brumi, kérlek, mondd el, mi történt – suttogtam, miközben megpróbáltam tartani a könnyeimet.
– Nem számít, Mia. A lényeg, hogy most itt vagyok – próbált megnyugtatni, de a hangja remegett.
– Mi van Peterrel? Mi történt vele? Miért nem jött be két napja? – kérdeztem türelmetlenül.
Brumi sóhajtott, majd lehajtotta a fejét. – Peter... Peter próbált segíteni, de valami történt. Nem tudom pontosan, mi, de eltűnt. Én kerestem őt, és... találkoztam pár emberrel, akik nem akarták, hogy tovább kutakodjak.
– Mi? Eltűnt? – kérdeztem, a rémület egyre erősebben szorította a mellkasomat. – És Heidi? Mi van Heidivel?
Brumi összeszorította a száját, majd lassan bólintott. – Hédi eltűnt aznap éjjel, amikor anyádat megtámadták. Azóta keresik, de eddig nem találták meg.
Ez a hír teljesen összetört. Heidi, az édes kis Heidi, mindössze öt évesen, eltűnt. – És anya? Mi van anyával és a picivel? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Anyád állapota stabil, de még mindig kritikus. A piciről nem sokat tudni, de az orvosok mindent megtesznek – válaszolta Brumi, és láttam rajta, hogy minden szavát alaposan megválogatja, hogy ne ijesztgessen még jobban.
Az aggodalom és a kétségbeesés hullámai átcsaptak rajtam. Miért történik mindez velünk? Mit tehettem volna, hogy megakadályozzam?
– Brumi, tudnunk kell, mi történt aznap éjjel. Én nem emlékszem semmire, de biztos vagyok benne, hogy nem én bántottam anyát. Valaki másnak kell lennie – mondtam határozottan.
Brumi bólintott. – Igen, Mia. Mi mindent megteszünk, hogy kiderítsük az igazságot. Én és Peter nem adjuk fel, amíg tisztázunk téged, és visszahozzuk Heidit. Tarts ki, és légy erős!
Ahogy Brumi elment, magamra maradtam a gondolataimmal. Tudtam, hogy hosszú és nehéz útra kell készülnöm, de Brumi és Péter támogatásával talán van remény. Nem adhattam fel. A családomnak szüksége volt rám, és nekem is meg kellett találnom az igazságot, hogy végre szabad lehessek, és visszatérhessek hozzájuk.