Nagyanyám váratlan megjelenése
A napok lassan teltek a fiatalkorúak börtönében. Az elmémben örvénylő gondolatok, a kétségek és a félelem mindennap újra és újra megjelentek. Az egyetlen dolog, ami erőt adott, az Brumi és Peter támogatása volt, még ha Peter eltűnése miatt még jobban aggódtam is.
Egy héttel később újabb látogatóm érkezett. Az ajtón belépő alak meglepett – nem más volt, mint nagyanyám. Az arca komor és szigorú volt, a szemei mélyén valami különös csillogás ült.
– Mia – szólított meg hidegen, ahogy leült velem szemben.
– Nagymama, mi történt? Mi van a családdal? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem azért jöttem, hogy kérdéseidre válaszoljak – mondta hűvösen. – Azért vagyok itt, mert meg kell értened, hogy mit tettél.
– De én nem tettem semmit! Nem emlékszem semmire! – szólaltam meg elkeseredetten.
Nagyanyám arcán keserű mosoly jelent meg. – A családunk mindig is titkokkal teli volt, Mia. És ezek a titkok néha súlyos árat követelnek.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem gyanakodva.
– Az apád és én mindent megteszünk, hogy megvédjük a családot. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy áldozatokat kell hoznunk – mondta, majd felállt. – Vigyázz magadra, Mia. Az igazság néha fájdalmasabb, mint gondolnánk.
Az üzenete rejtélyes volt, és csak még több kérdést hagyott maga után. Miért nem mondta el, mi történt a családommal? Miért éreztem úgy, hogy valami sokkal nagyobb és sötétebb dolog van a háttérben?